2. fejezet

Sziasztok olvasók! :) Tudom, kicsit sokat kellett várni az új fejezetre, de nagyon el voltam havazva. Végül sikerült megírnom, remélem elnyeri majd a tetszéseteket! :) Hagyjatok magatok után nyomot! ;) Mint láthatjátok lett egy mesés, új design, amit nagyon szépen köszönök a Neverland blog design-nek! :)

Mindenkinek jó olvasást! :) 

2. fejezet

            Borongós, őszi este telepedett New York utcáira. Errefelé nem ritka az eső, de ilyen fagyos cseppek régóta nem mosták le a poros épületeket. A front mindenkit megőrjített, ezt bizonyítva egy baleset zárta el az egyik főutat, hosszú úttorlaszt okozva. Az emberek dühösen csapkodták a dudákat, az ablakokat lehúzva, párát lehelve ordítottak. Mindenki a másikat hibáztatta, holott senki sem tehetett igazán semmiről.

            Laura Morgan is hasonló állapotban tengődött, mint mindenki más. Türelmetlenül rágta lakkozatlan körmeit, miközben a taxi csak arasznyikat haladt előre. Megpróbált frisslevegőt szívni, hogy kitisztuljon a feje, de az ablak lehúzása után csak kipufogófüst és szúrós esőcseppek lopták be magukat a cseppet sem becsületesnek tűnő taxisofőr autójába.

            – Francba! – szitkozódott, miközben ismét elszigetelte magukat a külvilágtól.

            Kereken az ötödik napja nem járt bent a munkahelyén, mert odahaza vigyázott a férfira, aki félholtan, csurom véresen esett be hozzá a napokban. A dugó által okozott feszültség pedig mérhető sem volt ahhoz, amit Wolf Bigby idézett elő benne. Azok után, hogy öt napon keresztül minden figyelmét neki szentelte, minden dolgát elhalasztotta miatta és minden egyes nap görcsbe szorult gyomorral járkált a házban, mivel a férfi nem volt hajlandó semmit sem elárulni magáról, az fogta magát, és se szó, se beszéd, tegnap éjjel bármi előjel nélkül lelépett.

            Laura ujjai türelmetlenül doboltak az ülésen, az adrenalin sebesen robogott ereiben. Egyszerűen nem volt képes felfogni, hogy valaki, hogy lehetett ennyire hálátlan? Annak nagyon örült, hogy Wolf sebei csodák csodájára gyógyulásnak indultak, de amiért segített neki, legalább egy köszönömöt elvárt volna, hisz mégiscsak befogadta őt az otthonába, holott akár egy tömeggyilkos is lehetett volna. Ezektől a gondolatoktól majdnem felrobbant belülről. Csupán egyetlen dologról vélte úgy, hogy valamelyest talán lenyugtathatná, ez pedig a munka.

            – Nem hiszem el, hogy ekkora mázlim van! – motyogott a lány a rosszarcú taxisofőrnek. Hiába nem volt neki szimpatikus, mégis beszélgetésre vágyott.

            – Nos, igen. Pedig erre nem gyakran van dugó – mosolyodott el a tokás ember. – Nagyon siet?

            – Eléggé. Mostanában nem jártam be dolgozni, és ma fontos lenne.

            – Ahogy a forgalmat nézem, még pár órán át nem fog tudni bejutni.

            – Ühüm… – dünnyögött a szőkeség rosszallóan a még mindig forgó órára pillantva.

            – Emiatt ne aggódjon! – csapta le azonnal a férfi a szerkezetet, mintha olvasott volna a lány gondolataiban.

            – Köszönöm.

            – Nincs mit – mondta, majd megigazította magán a kinyúlt, kötött pulcsiját, ezután dülledt szemeit a visszapillantó tükrön át a szép szemű lányra szegezte.

            Természetesen olyan feltűnően tette mindezt, hogy még a hülye is észrevette volna. De mit kellene tennie?

            Laura kellemetlenül köhintett egyet.

            – A nevem Gray- fordult az utasa felé.

            – Diana – hazudott csuklóból a nő, rózsaszín ajkain erőltetett mosollyal.

            – Szóval Diana – ízlelgette a nevét kissé habozva, aztán elhatározta magát. Vaskos ujjait a szőkeség combjára csúsztatta. – Mit szólna, ha szórakoznánk addig egy kicsit?

            Laura testén végigfutott a hideg. Már az első pillanattól fogva tudta, hogy valami nem stimmel ezzel a figurával. A lány undorodott tőle. Bártulaj lévén már előre kiszúrta a hozzáhasonlókat. Egy könnyed mozdulattal lesöpörte combjáról a kellemetlen érintést.

            – Elmehet a francba! – sziszegte összehúzott szemekkel, majd inkább kilépett a kocsiból az esőre.

            A kocsmája még messze volt, de mit sem törődve a távolsággal és a rossz idővel, nem tett a fejére semmit, hagyta, hogy a víz átmossa arany fürtjeit. Előre szegett arccal haladt el az esernyős emberek között. Nem figyelt rájuk. Azok, akiknek nekiment, morcosan fordultak utána, s csak még inkább feldühödtek, amikor észrevették, hogy a lány egy cseppnyi megbánást sem tanúsít. Túlságosan ideges volt most ahhoz, hogy számára idegeneknek sajnálkozzon.

            Végigsuhant a kanyargós utcákon, a pocsolyákat nem kerülte ki, a sarkokon pedig nem lassított le. De ez tipikus New York-i viselkedésnek számított. Itt az emberek nem törődnek egymással, mindenki a saját dolga után ment, így Laura sem tűnt ki a tömegből.

            Végre valahára megérkezett az úti célhoz, pontosabban egy szépen rendben tartott sikátorba, ahol csupán egy, a föld alá vezető ajtó volt, fölötte egy faragott cégérszerűséget lengetett a szél, amire a Dragonheart feliratot faragták. Nagyot sóhajtva nyomta be maga előtt a szegecsekkel feldíszített, vaskos ajtót, ami nyikorogva engedte be.

            Amint leért a betonlépcsőkön és megpillantotta a kőpadlóról visszaverődő tompa fényeket, megérezte a levegőben terjengő enyhe kénszagot, amit az alkoholos hordók árasztottak magukból, megkönnyebbült. Lerázta magáról a vizet, közben a pult felé vette az irányt, ahonnan a mai napon az egyetlen segédje, a jóképű és izmos Hank mosolygott rá vissza.

            – Végre megjöttél! – lelkendezett az alkalmazott, aki mögött az imént említett hordók sorakoztak megtöltve különböző italokkal.

            – Szia, Hank – köszönt vissza jókedvűen a szőkeség.

            – Már azt hittem, eladod a bárt!

            – Ki van zárva! – nevetett a lány, ahogy a rusztikus padokat kerülgette. Amikor berendezte a helyet, nagyon ügyelt az egyszerűségre, hogy minél inkább egy középkori kocsma hangulatát adja át a bár. Ezt a korszakot imádta a legjobban. – Csak nagyon el voltam havazva, bocsi.

            – Mesélj! – töltött két korsó sört a feketehajú férfi, aztán a főnöke elé tolta azt.

            – Elég hülyeség… és hülyének fogsz nézni miatta.

            – Ugyan, dehogy! Miért tenném?

            Mindketten jóízűt kortyoltak az italból.

            – Szóval… volt ez a pasi…

            A pultos felnevetett.

            – Szép maraton lehetett, ha öt napig be sem néztél!

            – Nem feküdtem le vele! – Laura kissé megcsapta a munkatársa vállát.

            – Akkor mi volt, hogy ilyen hosszú ideig nélkülöznöm kellett a társaságod?

            A férfi sokáig bámulta főnökét. Nem csak munkakapcsolat volt köztük, a hétköznapi életben is remekül megértették egymást. Ugyan nem volt köztük semmi, de ez nem jelentette azt, hogy egyikük ne akarná a lelke mélyén.

            – Körülbelül egy hete épp a szokásos bevásárlós körúton voltam, amikor megpillantottam egy pasast, aki a tömeg másik végéről engem bámult.

            – Ez kicsit fura…

            – Szerintem is! Úgy nézett rám, mintha akkor látott volna először embert! Aztán pár napra rá, valamikor késő este bekopogtatott hozzám valaki…

            – Jesszus, Laura, ez kezd olyan lenni, mint egy ócska pornófilm! – röhögött Hank.

            – Barom! – viszonozta a jókedvet a kékszemű.

            – És ő volt? – vette aztán komolyra a szót a csapos. Laura bólintott. – Nem tudom eldönteni, hogy ez bizarr-e, vagy inkább romantikus.

            – Ó, hidd el, rohadt bizarr volt! Szóval ott állt ő, szinte félholtan, csurom véresen!

            A magas férfi egy szót sem szólt, furcsán fürkészte főnöke csinos arcát.

            – Na, ja… szerintem is – sóhajtott Laura, mert értette a szótlanság okát.

            – Szóval őt ápoltad egész eddig.

            – Kénytelen voltam. Azzal a mondattal ájult be a konyhakőre, hogy ne hívjak mentőt. Szerinted? Pedig három akkora vágás tátongott az oldalán, mintha… mit tudom én, verekedett volna egy medvével.

            – Tuti volt valami rejtegetnivalója, különben rögtön orvoshoz akart volna menni.

            – Én is így gondolom. Őszintén szólva eléggé tartottam tőle. Nem azért, ha akart volna, tudott volna bántani, de nem árult el semmit magáról. Se azt, hogy ki ő pontosan, hol dolgozik, hogy jutott el hozzám. Azt mondta ráhibázott… de szerintem kamuzott. És a nevét illetően sem vagyok biztos a dologban.

            – Mit mondott, hogy hívják?

            – Wolf Bigby.

            Hank eddig bírta. Formás feje hátrahanyatlott a kacagásban.

            – Mármint nagy, gonosz farkas?

            – Ja – vonta meg Laura hetykén a vállait.

            – Azt hiszem, nem kell bizonygatnod, hazudott – mondta a férfi, miközben megigazította magán a fehér kötényt, ami remekül kiemelte teste tökéletes V alakját. – És, hogy van most Mr. Titokzatosság?

            – Gondolom jól.

            – Gondolod?

            – Nem tudom, mivel a tegnapi éjszaka folyamán fogta magát, és lelépett! – csapott a pultra a keménykezű főnök. – Egyetlen rohadt szó nélkül!

            – Köszönetet sem mondott? – csodálkozott a zöldszemű férfi.

            – Semmit! Úgyhogy – emelte maga elé kezeit Laura, hogy imitálja az elhangzottakat –, mosom kezeim.

            – Jól teszed, ne törődj vele! Talán jobb is, hogy lelépett. Lehet valami CIA ügynök volt – kuncogott Hank.

            – Lehet…

            Mindketten elmosolyodtak. Csend telepedett a Dragonheart-re, ami nem túl gyakran fordult elő. Az aranyhajú nő kortyolt egyet a sörből, fel sem tűnt neki, hogy alkalmazottja milyen epekedve vizsgálja vonásait.

            – Figyi, Laura! – kezdett bele fülig pirulva a széles vállú férfi, fekete tincsei jótékonyan eltakarták piszkos zöld szemeit.

            Ebben a pillanatban kattant a kilincs nyelve, s egy csapatnyi vendég tért be a pincekocsmába.

            – Úgy tűnik megjöttek az elsők – emelgette szemöldökét a tulaj. – Jó estét! – tárta szét szívélyesen karjait.

            Mi mást tehetett volna egy kocsmáros, ha egy seregnyi motoros tér be hozzá? Laurának már volt tapasztalata ilyen alakokkal, tudta, hogyha nem kötekednek velük, nem lehet túl nagy probléma.

            A banda harsányan beszélgetve foglalt el két tízszemélyes padot, utolsóként egy vékony fiúcska ékelődött be két nagydarab, tetovált pasas közé. A szőkeség rögtön kiszúrta ezt.

            – Elnézést, a fiú már elmúlt huszonegy? – tudakolta, de csakis szúrós pillantásokat kapott válaszul.

            Az este folyamán a hely szokás szerint megtelt kikapcsolódásra vágyó fiatalokkal. Jókedvűnek és bőkezűnek bizonyultak, nem spóroltak, ha ivászatról volt szó, ami pedig leginkább megnyugtatta Laurát, hogy a motoros bandával senki sem került összetűzésbe.

            Éjfél után pár órával lassan kiürült a szórakozóhely, a két dolgozó is szívesen hazament volna, de a szakállas férfiak még mindig rendíthetetlenül vedelték a sört, a lány pedig nem mert nekik szólni, inkább főzött egy kávét. Az ínycsiklandó aromát megérezve a szemüveges, jólfésült fiú, aki kissé öreges tweedzakót viselt, kidugta a fejét. Bizonytalan lépetekkel közeledett a pult felé, hogy leüljön egy bárszékre.

            – Elnézést, én is kaphatnék egy kávét? – kérdezte halkan.

            Laura nagy szemekkel nézett rá, valamiért nem volt jó érzése vele kapcsolatban. Fejében bekacsolt a vészjelző, testén végigfutott a libabőr.

            – Persze – töltött neki egy csészével. – Ez a ház ajándéka.

            – Megtisztel – mosolyodott el a fiú, szemüvegét feltolta görbe orrán. – A barátaimnak és nekem is nagyon tetszik itt. Szerintem ezentúl ez lesz a törzshelyünk. Az utóbbit sajnos kellemetlen incidensek miatt el kellett hagynunk.

            – Ennek nagyon örülök – kerülte meg a pultot a lány, hogy közvetlenebbnek hasson –, de az a helyzet, hogy hamarosan záróra, szóval lassan el kéne hagyni a helyet. De mi lenne, ha este visszajönnétek?

            A sápadt suhanc szemében felparázslott valami, ami mindenkire a frászt hozta volna. Egy észrevehetetlen másodperc alatt elkapta Laura csuklóját, keményen megszorította, hogy annak könnyek szöktek ki a szeméből. Hank természetesen azonnal ugrani akart, de a csontos alak rámutatott.

            – Nyugszik! – ezután a szépségre vetette perzselő tekintetét, ha lehetséges, még jobban rászorított a gyenge húsra. – Nem megyünk sehova – szavalta hidegvérrel.

            Mintha egy megrendezett film lenne, végszóra szinte betörték a vaskos ajtót odakintről, Laura számára egy jól ismert alak robogott le a csúszós betonlépcsőkön. Ahogy meglátta, hogy mi folyik odabent, megtorpant. Aranyszínű tekintete feszülten futott végig a túlerőn, majd azon telepedett meg, aki pár napja majdhogynem halálos sebet ütött a testén.

            Bigby alig bírta magát türtőztetni az elmúlt három órában. A kocsma ajtaja előtt ült és várt. Nem véletlenül hagyta magára Laurát. Egyrészt folytatnia kellett a munkát, másrészt félt. Attól, hogy esetleg szagát kiszimatolva követik a házikóhoz, másrészt azoktól az érzésektől, amiket a lány kiváltott belőle. Úgy érezte, elgyengíti őt a francos illatával, meg a békét árasztó lakásával, ezt pedig nem bírta elviselni. Így ismét a nyomokra tapadt. Tudta, hogy mivel az előző tönkrement, új törzshelyet kell majd keresniük, így végigjárta az útba eső összes bárt, mígnem ráakadt a Dragonheart-re, ami bűzlött a meselényektől, de a mondénoktól egyaránt, így nem maradt más választása, mint várni. Amikor azonban oszladozni kezdett a tömeg, és a szagok kevésbé keveredtek, megérezte a bódító esszenciát. Ekkor elszakadt benne valami, nem akarta, hogy Laura egy helyiségben legyen olyanokkal, akik egy pöccintéssel megölhetnék.

            – Bigby! – kiáltott fel meglepődve a szőkeség. – Te mégis mit keresel itt?! – szórt szikrákat a szeméből a ziháló férfira, és kitépte karját a szorításból.

            – Laura… – dörmögte szokásosan karcos hangján a ballonkabátos farkas. – Tűnj el… most!

            A nő pislogva nézett maga elé, nem hitt a fülének. Nem elég, hogy hálátlan, még csak bocsánatot sem kér érte!

            – Na, most aztán elég! Mindenkivel kivan a tököm, azonnal húzzatok haza! Ez pedig rád is vonatkozik! – bökött arra, aki a legjobban idegesítette.

            De kicsattanó szavait nem követte cselekedet, csakis néma, feszült csend, amit ő egyáltalán nem érzékelt. Wolf meg se moccant, nem vette le szemeit a vékony fiúról.

            – Laura! – szólt erélyesebben. – Tűnj el innen… most!

            A kocsmáros összevonta szépen ívelt szemöldökeit. Körbetekintett, most vette csak észre a körülötte történő eseményeket, amitől azonnal elkapta a remegés.

            – M-mi folyik itt?...

            – Tűnj innen! – ordított rá Bigby, ő pedig azonnal futásnak eredt, de nem jutott messzire, a fiú belékapaszkodott és azonnal visszahúzta.

            Még mielőtt a farkas bármit reagálhatott volna, hatalmas dörrenés csattant fel a pincekocsmában. A nyomozó érzékeny füle majd’ belerepedt a hangba. A csaposra pillantott, aki a pult mögött egy puskával állt a kezében.

            – Most azonnal húzzatok el innen, még mielőtt véletlenül el is találok valakit! – recsegett Hank hangja.

            A motoros banda egyöntetűen a szemüvegesre pillantott, aki még mindig Laurát szorongatta kezei között. Egy hozzá nem értő nem is érthette, hogy ilyen emberek miért hallgatnak ilyen kis cingár alakra, de Bigby tisztában volt vele. Olyan erőt birtokolt, amilyennel még sohasem találkozott.

            Végül eleresztette a szőkeséget, elmosolyodott, megigazította a gallérját és kiment, emberei nyájként követték.

            Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Laura erőtlenül esett a pultnak, alig tudta megtartani magát. Minden végtagjában reszketett a félelemtől. Közel öt éve vezette már a kocsmát, de azóta még sosem fordult elő olyan, hogy valaki foglyul ejtse. 

            – Hé, hé, hé! – pattant mellé Hank, magához húzta főnökét, hogy valamiképp megnyugtassa, de az le sem bírt szakadni a vele szemben álló idegenről, aki zavartan helyezte át súlyát egyik lábáról a másikra.           

            Eltelt néhány néma perc, amíg a nő újra vissza tudta szerezni egyensúlyát. Akkor lassan a nyomozóhoz lépkedett, elkapta gyűrött, barna ballonkabát szélét és kissé maga felé húzta azt.

            – És most szépen elmeséled nekem, Wolf Bigby… hogy mégis ki a fene vagy te!