2014. január 4., szombat

1. fejezet

Üdv mindenkinek! :) Hát úgy néz ki, meghoztam az első fejezetet. Nos mit mondjak róla? Hiába tündérmese, igazából nem... szóval az eleje egy kicsit sötét és kemény lett, de ez a világ ilyen :D Azért remélem nem veszi el a kedvetek az olvasástól, mert a vége az nagyon nagy kontrasztban áll vele, szóval a romantikusoknak is lesz mind csámcsogniuk :P kezdetét vette hát a történet, remélem végig fogjátok követni a kalandozásokat :) Jó olvasást mindenkinek! :)





1. fejezet




            Van olyan, amikor az ember mindennél jobban meg akar találni valamit, s amikor hosszú keresgélés után végre megleli, rájön, hogy jobb lett volna nem erőltetni a dolgot. Wolf Bigby ebben az esetben pontosan ebbe a hibába esett bele.
            Fabletown lakóinak félelme és aggodalma csak jobban ösztönözte őt arra, hogy elkapja a gyilkost, aki végzett az alig húsz évesnek kinéző fiúval pár napja. Valójában azonban az áldozat közel sem volt ilyen fiatal, legalábbis emberi mértékben számolva. Ebben az évben töltötte be kétszáznegyvenharmadik életévét. A fiú nem számított különösebben fontos szereplőnek, senki sem tudta, melyik meséből származik pontosan, azonban ez a Hivatal egyetlen kopójának egy csöppet sem számított. Nem tett különbséget főhősök és mellékszereplők között, ő csak robot módjára végezte a dolgát, és, ha kellett, akár még Álmaid Hercegét is szó nélkül felpofozta. Nem egyszer fordult már elő…
            Szóval a gyilkosságok között ez sem volt kiemelkedő eset, de meg kellett oldani, és mivel nem volt miért hazamennie, nem várta otthon se család, se háziállat, Wolf Bigby ezen életszakaszában az ügy felgöngyölítése vált élete céljává. Jobban akarta, mint karácsonykor az elkényeztetett kisgyerek a bolt összes játékát. Azonban ezúttal valami félresiklott.
             Csalhatatlan szaglása most sem hagyta cserben. A vöröses hajú srácra az otthonában találtak rá, csak nemrég halhatott meg, amikor a gondnok felfedezte a holttestet. A levegőben még ott lengedezett egy illat, ami senkihez sem tartozott a ház lakói közül. A farkas tudta, hogy ezen a nyomon kell elindulnia. Nem volt se ujjlenyomat, se DNS maradvány, így csakis ez maradt.
            Napokig rótta New York utcáit, hogy legalább hasonló illatot érezzen, mint odabent az apartmanban, de a rohadt mondénok orrfacsaró bűze sorra félrevezette őt. De egyik este, amikor már mérföldekre járt Fabletown határaitól, egy külvárosi bisztróban végre rátalált a keresett figurára.
            Egy darabig csak kívülről figyelte az eseményeket. Az épület pontosan úgy nézett ki, amiről mindenki tudja: oda nem szabad bemenni. Szélcsengős ajtaja előtt hatalmas motorbiciklik sorakoztak, odabent bőrkabátos, nagyszakállú emberek biliárdoztak és vedelték az olcsó, savanyú sört. Kintről is érezte, hogy a hely hemzseg a meselényektől, méghozzá azoktól, akik túl szigorúnak találták Burkus király törvényeit. Sajnos akadtak ilyen fickók, általában velük volt a legtöbb gond, akárcsak jelen esetben is. Csupán két mondént érzett, valószínűleg túszok.
            Amikor megunta a bokorból való megfigyelést, felállt, leporolta ballonkabátját, rágyújtott egy cigarettára, majd lazán zsebre dugott kezekkel besétált az oroszlán barlangjába.
            Feje fölött megszólalt a szélcsengő, amire minden tekintet rávetődött. Haragos morgások zúgtak fel a füsttől homályos bisztró minden szegletéből.
            – Nocsak, ki van itt! – csörtetett elő egy napszemüveges, nagydarab férfi, akinek fején sehol sem volt egy szál szőr sem. Már távolról lehetett érezni a belőle áradó alkohol bűzét. – Wolf Bigby! Az állam ölebe! – állt meg az említett előtt, és kicsit meghajolt előtte. Mindenhonnan gúnyos kacaj csendült fel.
            – Neked is üdv, Blake – recsegett a nyomozó hangja szokásos módon.
            – Üdv, mi? – ordított a férfi, majd a földre köpött. – Rühes kutya! Mégis, hogy mered idetolni a pofád?!
            Wolf nem törődött a szitkokkal, hozzá volt szokva. Úgy Blake-től, ahogy a kollégáitól is. Oda sem figyelt rá, inkább éles szemeivel kutatta az embert, akit keres. Érezte a szagát…
            – Hozzád beszélek! – lökte meg Blake, amikor feltűnt neki, hogy rá se hederítenek.
            – Megnyugodnál végre? – tolta el magától higgadtan Bigby.
            – Neked is itt lenne a helyed, köztünk! Emlékszel még? Amikor mi mindnyájan egy család voltunk? – lengette meg öklét a napszemüveges. – Egyfolytában csak duhajkodtunk! Te voltál köztünk a legkegyetlenebb, Bigby! Most meg beálltál ölebnek?
            Ha egy ember körülnézett itt, csupán rosszarcú motorosokat vélt felfedezni. De amikor egy meselény tette be ide a lábát, ő ennél sokkal többet látott. Emberbőrbe bújt vadállatok. Farkasok, medvék, keselyűk, kígyók egy rakáson.
            – Jobbnak láttam így – felelte félvállról a rendőr. Hidegvérűsége pattanásig feszítette mindenki idegeit.
            Egy eldugott kis sarokban, egy kockás terítővel lefedett rozoga asztal mögött, egy két méter magas, vékony, szemüveges fiú ült. Egymagában ücsörgött egy pohár szénsavmentes ásványvíz kíséretében. A szag belőle áramlott. Volt ebben az esszenciában valami baljós, valami, ami megkongatta a vészharangot a volt családtag fejében. Ő azonban szokásosan mit sem törődött az ilyesmikkel.
            – Ő az – motyogta félhangosan, miközben megindult a pattanásos suhanc felé, aki rögtön összerezzent.
            A többi meselény egy emberként ugrott föl, mintha védeni akarnák a gyilkosság elkövetőjét. Blake erős karmait a nyomozó izmaiba mélyesztette, hogy visszatartsa.
            – Mi dolgod a fiúval?
            Bigby nem válaszolt, kirántotta karját a szorításból, és épp, amikor vissza akart fordulni, hogy folytassa a préda felé útját, valami elsuhant a szeme előtt, fülsüketítően visított, s még mielőtt a kopó fel is tudta volna fogni, mi folyik körülötte, a lény játszi könnyedséggel szakította át a farkas testével a bisztró vastag kőfalát.
            Mindenfelé téglaszilánkok repkedtek, mint a repeszek, a porrá zúzott fal úgy lepte be a környéket, akár a késő őszi köd.
            Szédülés, gyengeség és fájdalom kerítette hatalmába Wolf testét. Abban sem volt biztos, hogy még mindig repül-e, vagy már a földön fekszik. Kárörvendő kacajok harsantak fel, csupán két rettegő sikoly vegyült beléjük, ahogy a két mondén menekült.
            Kellett pár másodperc, amire a férfi magához tért. Ekkor felállt, de alig bírt lábon maradni. Még egy gyenge szellő is feldöntötte volna, nemhogy egy seregnyi vadállat. Hiába, egyedül volt, teljesen kiszolgáltatva. Valahogy gondolta, hogy ilyesmi lesz a dolgok kimenetele, de ekkora hirtelen csapásra nem számított. Ez túlságosan elgyengítette őt, olyannyira, mint amikor még régen száz vadász üldözte tíz napon át.
            – A leleplezésért… a Farm jár… – hörögte vért köhögve. Alig állt a lábán.
            Egy könnyű, karcsú test lépései alatt halkan koccantak össze a romos parkoló kövei. A szemüveges, vékony fiú kifejezéstelen arccal közeledett az erős férfi felé.
            – Az ölebségért – kezdett bele magas, szinte nőies hangján –, halál.



            Az utcák kihaltak, egy lélek sem járt már rajtuk, még az éjszaka kedvelői is mélyen aludtak ezen kései órán. Csupán egyvalaki dőlt neki minden falnak, minden lámpaoszlopnak, ez a valaki pedig sziszegve fogta az oldalán esett mély, vérző sebet.
            Mindannyian azt hitték, meghalt. Röhögve hagyták sorsára, miután a túlvilági erejű suhanc testébe vájta éles körmeit. De mindenki alábecsülte Bigby-t és az ő akaraterejét. Miután elhalt a távolodó motoros banda zaja, a farkas nehezen ugyan, de felállt, s elindult. Maga sem tudta, merre megy, hogy vajon túl fogja-e élni halálos sérüléseit, de egy belső erő által vezérelve tartott egy irányba, amerről azt a bódító illatot érezte, amit az a lány árasztott mennyei testéből.
            Még sosem járt azokon az utcákon, ahol most. Jó környék, alacsony, fehér kerítéses házak, díszkövek. Hiába járt a legvégén, a férfi nem tévedhetett el. Megállt az egyik épület előtt, egy röpke pillanatra elidőzött a fehér falakon, az ablakokból mosolygó muskátlikon, majd kopogott. Kis idő múlva halk motoszkálás szűrődött odabentről, kattant a zár, s a piszkos, véres nyomozó előtt kinyílt a nyersfa bejárati ajtó.
            A rémült tekintetű szőkeségből áradó melegség szinte arcul csapta a kopót. Tudta, hogy bolondság volt idejönnie, de csakis ezek az aranyló tincsek jártak kihűlő félben lévő agyában. A nő végignézett rajta, s az első döbbenet után sikoltva tett a sérült felé egy lépést.
            – Mi történt magával?!
            Bigby gondozatlan borostája alatt halvány mosolyra húzódtak vékony ajkai.
            – N-ne hívjon mentőt… – nyögte utolsó erejéből, s elsötétült előtte a világ.



            Langyos, remegő kezeket érzett arcán. Minden porcikája üvöltött a fájdalomtól, de a gyengéd érintés valamelyest csillapította mindezt.
            – Igyon! – súgta egy lágy hang.
            Bigby felnyitotta szemeit, megnyugodva tapasztalta, hogy valóban nincs kórházban. Még elmosódva ugyan, de egy gondterhes arcot vélt felfedezni, körülötte pedig ott áramlott az az ostoba esszencia, ami így megbolondította őt. Ekkora baromságot, hogy egy mondén házába jöjjön, amikor kevés ereje maradt az álcázó-mágiára, még soha nem csinált.
            – Igyon, kérem! – noszogatta a hang, s az apró kezek még meg is emelték kissé a férfi fejét. – Rengeteg vért vesztett, muszáj innia!
            – Mi ez?
            – Narancslé, nem méreg, nyugodjon meg – mosolyodott el a lány, amit Wolf már tisztán látott.
            Engedelmesen kortyolt egyet az italból, majd visszazuhant a párnák közé.
            – Köszönöm…
            – Ne köszönje. Nem fogom hagyni meghalni a lakásomban.
            A sérült egy szót sem szólt, csakis a lány arcába bámult, mintha megbűvölték volna. Maga sem tudta, miért van rá ekkora hatással egy hozzá hasonló, egyszerű ember.
            – A nevem Laura Morgan. Ön pedig az a pasas, akit pár nappal ezelőtt láttam. Igaz?
            – Wolf… Bigby.
            Laura felkuncogott. Ennél furcsább nevet talán még nem is hallott életében. Gondoskodón mérte végig a férfit, aki cirka tizenkét órát aludt a kanapéján. A hálószobájába már nem bírta bevonszolni, idáig is alig.
            – Hogy érzi magát, Mr. Bigby?
            – Volt már rosszabb – dörmögött az.
            – Elárulná, mi történt magával?
            – Azt én is szeretném tudni… – felelte elgondolkodva a nyomozó.
            – Emlékszik valamire?
            – Nem… – hazudta. Pontosan emlékezett minden egyes pillanatra, csupán még nem tudta, mivel is áll szemben. Egy azonban bizonyos: ez lehet eddigi élete legnagyobb fogása.
            – Indulnom kell – nyögte, feltámaszkodott, de ekkor olyan fájdalom hasított minden idegvégződésébe, hogy nem bírta ki egy halk kiáltás nélkül.
            – Szó sem lehet róla! – nyomta vissza a lány Bigby-t. – Nagyon súlyos sérülései vannak, szóval nem mehet sehova, amíg egy kicsit helyre nem jön! Örülök annak, hogy egyáltalán még él!
            – Értem nem kell aggódnia, kisasszony! – mosolygott szórakozottan a férfi. Az ő világában a legtöbb ember hálát adna azért, ha holtan látnák, erre itt egy mondén, akitől máris több kedves szót hallott, mint eddig bárkitől.
            – Ha már idejött és nem hívhattam mentőt, akkor igenis aggódnom kell – súgta lágyan Laura, miközben tenyerével ellenőrizte az ápolt hőmérsékletét. – Szerencsére nincs láza, ez jó jel. Apropó, miért nem hívhatok mentőt? Ez elég… furcsa – emelte meg csinosan szedett szemöldökét a szőkeség.
            Gondolatok milliói futottak át ebben a pillanatban az egyre éberebb nyomozóban. Szerencsére leleményessége ezúttal sem hagyta cserben.
            – Nem szeretem a kórházakat – felelte egyszerűen.
            – Aha… és honnan tudta, hol lakom?
            – Ráhibáztam.
            – Maga nem túl bőbeszédű, Mr. Bigby, igazam van? – mosolyodott el Laura.
            – Elnézést, kisasszony, de pár órával ezelőtt azt hittem, hogy kitépték a beleim… nem vagyok túl beszédes kedvemben. Ezzel ellentétben ön szereti hallatni a hangját, ugye?
            Az azúrkék szemű nő nagyokat pislogott a csípős megjegyzésen.
            – E-elnézést… – hunyászkodott meg.
            – Semmi gond. Bájos hangja van – ejtett ki Bigby egy olyan mondatot a száján, amilyen eddig még csak eszébe sem jutott. Ő nem szokott ilyeneket hablatyolni, még, hogy bájos hang?
            Láthatóan mindketten ugyanannyira meglepődtek.
            – Bocsánat… csak fáradt vagyok.
            – Tudom – simított végig Morgan a férfi csapzott, barna tincsein. – Aludjon pár órát, aztán át kell kötöznöm a sebeit, hacsak nem szeretné, hogy most hívjak mentőt.
            – Nem, köszönöm.
            – Ha kell valami, akkor csak szóljon, odaát leszek a konyhában.
            – Értettem, Laura. Nagyon kedves öntől.
            A nő nagyot sóhajtva felállt a férfi mellől. Hiába nem volt most olyan helyzet, ahol csodálkozni lehetne, de fürkésző tekintete nem tudta elkerülni a rendőr mesterien kidolgozott izmait, amiket nem takart póló, hisz ő maga vette le róla. A takaró is csak derekától simult testére. Hirtelen nem is tudott másra gondolni, csakhogy egy regénybe csöppent, hisz sok egyszer olvasható, de annál megindítóbb limonádék is így szokták kezdetüket venni. Egy jóképű idegen, aki forgószélként toppan be a magányos nő életébe. Laura nem tudta megállni, hogy ne nevesse el magát. Megigazította lófarokba kötött szőke copfját, majd elhessegette maga elől ezt az abszurd képet.
            A konyhába érve hagymát, répát és krumplit pucolt, hogy levest főzhessen, közben régi szokásához híven halkan dudorászni kezdett egy szívének kedves dalocskát.
            Bigby mély levegőt vett, végigsimított a barna kanapén, ahol feküdt, végigmérte a mellette álldogáló üveg dohányzóasztalt, meg a tetején virító lila szalmavirágot, de még ez a kevés dolog is kifárasztotta. Teste ellazult, egyre közelebb került, hogy álomba merüljön.
            Laura zöld cserépkályhája mellett egy antik ingaóra ketyegett, ami olybá tűnt, a lány kellemes dalolását kívánta aláfesteni, aminek puha dallamaiért Wolf Bigby jelen pillanatban az életét is képes lett volna feláldozni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése